péntek, január 28, 2011

Életem margójára

SZABÓ LŐRINC: ÉS MIKOR ÚJRA MEGCSÓKOLTALAK

És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál... Halkan nyöszörögtél,
mint szenvedő állat: mély zsibbadás
zsongott feszülő izmainkban és
a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, - óh szenvedő
szegény kis állatom, mily védtelen
néztél föl rám! mily édes és beszédes
volt néma mosolyod s mily biztató
ez az egész szótlan odaadás!
Ma is előttem állsz: élő aranyból
s virágból szőtt remegő gyermekangyal,
ki rémülten és mégis bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.

2 megjegyzés:

Betond írta...

kiszabadultak belöled az erzelmek?

csepelke írta...

aham